Gyönyörű vasárnap volt. Vasárnapi gyerek vagyok. Amióta csak az eszemet tudom, nem telt el olyan év, hogy a szüleim elfelejtették volna megemlíteni ezt a napot. Mármint a vasárnapot. "Köz tudott, hogy aki vasárnap születik az nem lehet más csak úri kisasszony." Legalábbis az én esetemben.

Inkább sértésnek éreztem, mint dicséretnek. Fura érzés, de nem a jók közé sorolandó. Egy elveszett lány egy számára lehetetlen világban.

Megteremtettem a saját világom. A fantázia szebb, mint a valóság. Lehet, hogy szebb, jobb, izgalmasabb, de mégis csak fantázia. Elzárva a való élet örömeitől, álarc mögé bújva a színjáték mocsarában keringve.

I.

Alsóban jött az osztályba egy vöröshajú srác. Nem tudom mi fogott meg benne. Nem a földkeregség legjobb pasija volt, de nekem mégis tetszett. Úgy egy éven belül elkezdtünk barátkozni egymással. Nem volt nehéz, hiszen abban az irányban lakott, mint én. Együtt mentünk haza. Néha haza is kísért. Szépen lassan, fokozatosan teljesen beleszerettem.

Szörnyen nehéz volt titkolni. Nem akartam, hogy megtudja. Nem akartam elveszíteni. Szinte minden nyáron együtt lógtunk. Egy napon sátrat vertünk a kertünkben. Pár pillanat és csak azt vettem észre h átölel. Csak néztük egymást átölelt de semmi több. Nem történt semmi. Elmondtam mit érzek. Hiba volt.

Az utolsó években hozzám se szólt, suliban nem is beszéltünk egymással. Egyszerűen mintha kicserélték volna. Bunkó volt. Egy világ dőlt össze bennem. Utáltam sírni. Sokat sírtam, de egy idő után megtanultam elfolytani az érzelmeimet. Egyedül a színpadon, és a zenében teljesedtem ki. Pedig elvileg a színpadon kéne játszani a szerepet. A zene volt az, ahová menekülni tudtam.

II.

Végre vége a 8 évi szenvedésnek, újra tiszta lappal indíthatok. Nincs több lelki fájdalom, csalódottság, érzelmi kínzás évekig tartó el nem múló vágy. Igen, akkoriban még azt hittem, hogy nincs. Kiléptem az általánosból, várva az ismeretlenre, az újra, a középiskolára.

Az első közös emlékek mindig a táborokban kezdődnek. Vagy csak túl jó memóriám van, Nem, nem vagyok egoista. Egyszerűen csak a számomra fontos dolgokat mindig észben tartom. Az olyan személyeket akik mély benyomást tettek rám és meghatározzák az életemet.

Ültek a szobában lányok és fiúk. Ő ott ült velem szembe.

- Ti annyira összeillenétek! – hangzott el a mondat .

- Na persze ! Nagyon nem jön be! Te jó ég! – Hazudtam, talán életemben először. Bár ez a hazugság akkor még nem számított annak, vagyis az adott pillanatban teljesen őszinte voltam. Túlságosan lekötött az a fájdalom ami akkor játszódott le bennem. 

A szemei olyan szinten babonáztak, hogy az már fájt. Első látásra tudtam, hogy van benne valami. Valami különleges. Mégse mondtam ki soha. Azok a gyönyörű szép kék szemek. Ott kezdődött minden. Gyűlöltem ezt az érzés!? Valami elindult bennem, aminek még most sincs vége, és talán soha nem is lesz.  Örök harc az érzelmek tengerén. Hol fent, hol lent. Éltem-haltam a kékszeműekért. De éreztem, hogy ő teljesen más. Az a felszabadult erő amit akkor sugárzott magából, teljesen elvarázsolt...  

 Vámpírmániás vagyok és imádom a gyertyákat. Nem is tudtam mikor kezdődött nállam ez a fanatikusság. 13 évesen rengeteg horrorfilmet néztem meg egyhuzamra.  Némelyik túl nagy hatással volt rám, de a vámpíros filmeket egyszerűen imádtam. Talán azért, mert sokszor én is úgy viselkedtem, mint egy új erőre vágyó, vérszomjas, "elkárhozott" vámpír. Egyszerűen odavagyok minden misztikus, fantáziadús, természetfeletti dologért.

De hiszen egy álomvilágban élek ahonnan nehéz felébredni, vagy csak egyszerűen nem akarok. Gyermekkoromban kezdődött az egész. Az első emlékem egy szellem. Nem álmodtam. Tudom, hogy láttam. Feküdtem az ágyon és diavetítő szerűen megjelent előttem egy rémisztő figura. A feje olyan volt, mint egy koponya, a szemei hatalmasak és véresek. A ruházata hasonlított egy vámpíréhoz, de akkor még nem voltam vámpírőrült. (Na jó, most sem vagyok az, de kell valami érdekeset is vinni a sztoriba :D) . Fekete színű gallérja belül vörös. A kezében egy kardot tartott. A kabátján egy sárga színű embléma virított.

 Séta az éjszaka közepén:

Az alvajárás nem tréfa, bár néha elég vicces.  Sokszor járkáltam. Falra is előszeretettel másztam. 6-12 éveseknél gyakran előfordul.  7 voltam. A család átköltözöt egy nagyobb házba.  Testvéremmel emeletes ágyat kaptunk A biztonság kedvéért , mit gondoltok kié lett az alsó szint? 

Egyik éjszaka arra keltem, hogy szabályszerűen fejjel lefelé lógok az emeletes ágy felső korlátjáról. Mint egy kis majom. Szerencsére édesanyám időben észrevett, és visszafektetett az ágyba. Aztán egy ideig abba maradtak ezek a furcsaságok. Aztán megint előjöttek. Kiabáltam álmomban, elindultam az iskolába az éjszaka közepén. Az egyik félelmem, hogy öntudatlanul olyat teszek amit nem kéne.

...Furcsa, vajon gyűlöltem? Mi volt ez az érzés? Hmm.. Akkor még nem tudtam. Nem értettem. Egyszerűen csak éreztem. Az egyetlen aki nemet mondott... És most meg teljesen magával ragad.  És ez az érzés sosem múlik el. Mily kár, hogy aki iránt így érzek, még csak rám se nézett úgy, ahogy  szerettem volna.

Gyönyörű nyári éjszaka volt.  éppen a leveleimet szortíroztam amikor megakadt a szemem egy szerelmi körlevelen. Persze, hogy nevetésben törtem ki ahogy olvastam, dehát miért is ne?  Baj úgysem származhat belőle. Még hogy a szerelmed hívni fog pár percen belül? Ki hiszi el?...

1 perc se telt el, a telefon megszólalt. Mennyi az esélye, hogy az általad kedvelt srác épp abban a pillanatban hív fel amikor te a legbugyutább leveleket olvasod? Semennyi!!  Mégis felhívott!   A telefon csörgött. Legbelül tudtam, hogy erre vágytam, kigondoltam és meg is történt.

Áthívott magához, először.  nem akartam egyedül menni, ezért szóltam az egyik legjobb barátnőmnek , hogy kísérjen el és legyen ott velem, támogasson. Sötét volt már. A csillagos éjszakában találkoztunk  félúton.

Kár volt elhívni a barátnőm. Az este nem éppen úgy végződött ahogyan terveztem. De már hozzászoktam. Az érzelem elfolytás már szinte a kisújjamban volt, csak hogy ez a srác annyira más volt, mint az összes többi.  Az  érzelmeim fokozatosan oldóttak. Nagyon lassan, de elindult bennem egy folyamat...

III. Barátnők? (2007.)

A két legjobb barátnőm. Velük mindent megtudok beszélni. Majdnem mindent.  

Hol is tartottam? Jah igen! Hogy majdnem mindent megtudok velük beszélni. Mindhárman átkerültünk a középiskolába és sokat változtunk. Jó értelemben is, bár megvoltak a furcsaságok, de elnéztük egymásnak..

Egyik nap elmentünk vásárolgatni, vagyis csak nézelődni. A lényeg, hogy együtt voltunk. Egész nap hülyültünk. Aztán este 9 körül visszaértünk a hévmegállóhoz. És mit ad Isten! Ott volt Ő! Furcsa, hogy épp róla meséltem a csajoknak. Hát akkor mutassuk be a barátnőknek. Persze akkor még nem voltak olyan erősek az érzelmek.

Miután felszálltunk a hévre, egyértelmű hogy az egész utat csak beszélgetéssel töltöttük. Vagyis én beszéltem, vagyis áradoztam, hogy milyen egy hihetetlen ember. Aztán ilyenkor azt vártam volna hogy bíztassanak. Szóval nem azt a reakciót kaptam amit egy baráttól várok. Csak jöttek a kritikák: Te nem vagy normális! Milyen ízlésem van, százszor jobbat érdemelsz! - Nah jah! Kössz csajok jól esett! Ti tényleg ennyire a külsőségekre mentek? 

Rá kellett jönnöm, hogy az igazi barátság nem azon alapszik, hogy mindig minden jól megy "viták nélkül". (Pár évvel később a két barátnőm közül az egyiket hívtam el hogy támogasson azon a csillagfényes estén. És hát támogatás helyett úgy nézett ki mint aki éppen rányomul az általam kedvelt srácra. Értitek támogatás :D  Senki nem mondta, hogy az élet egyszerű.